Nagyon régóta követem a Forma-1-et, az első verseny amire emlékszem az első Hungaroringen megrendezett grand-prix volt, és egyből megtetszett az akkor még fekete Lotus-ban versenyző Senna stílusa. Hosszú évekig neki szurkoltam, és néztem, ahogy izgalmas csatákat vív Mansell-el, a ma fiát a versenysorozatban tudó terelgető Piquet-vel, és persze Prost-tal. A sors végül igazságos volt egy ideig, mert mindegyikük világbajnok lett, Mansell 1, Piquet és Senna 3, Prost 4 alkalommal is. Akkor azt hittem, hogy ennél több VB címet nyerni lehetetlen, de pár év múlva kiderült, hogy tévedtem. Senna halála (máig is áldom a sorsot, hogy éppen azt a versenyt nem láttam) után, és a nagy generáció visszavonulását követően valahogy szürkébb lett a sorozat, kevesebb izgalommal és jóval kevesebb szimpatikus arccal. A Hill győzelmek után Hakkinen minden idők legsótlanabb világbajnoka lett, aztán pedig jött a számomra elképzelhetetlen Schumacher széria, ami rettenetes, végtelenül unalmas futamokat hozott. Ez az időszak kinevelte a sumanoid nemzedéket, akit nem érdekeltek a technikai részletek, a vezetéstechnika, pláne az izgalmak, csak az, hogy kedvencük minél többször nyerjen. Nem számított, hogy ez az időszak majdnem teljesen tönkretette a Forma-1-et, mert a sumanoidok kivételével már senkit sem érdekelt az egész. Persze Schumacher megérdemelten lett minden idők legeredményesebb versenyzője, és még a legnagyobb ellendrukkerek sem tagadhatják, hogy bármilyen mércével mérve ő az eddigi legjobb három pilóta egyike, ha nem éppen az első. Engem mégis zavart pökhendi stílusa, gátlástalansága, a sumanoidok elvakult lelkesedése, és az, hogy Schumacher gyerekes módon a mezőny magasan legjobb autójával (amelynek fejlesztésében elévülhetetlen érdemei vannak neki is), új kihívások keresése helyett évekig magányosan kőrözgetett.
Közben 2003-ban Fernando Alonso megnyerte a magyar nagydíjat, és végre az élen láttam egy olyan versenyzőt, akinek érdemes szurkolni, azóta is ezt teszem. Tetszik a vezetési stílusa, az hogy kimondja a véleményét, és az is, hogy szinte mindig érzi, hogy mikor kell taktikusan vezetni (2005-ben, amikor a Mercedes kezdte behozni, tudatosan csak a dobogóra törekedett és várta, hogy a másik fél kövesse el a hibát, és meg is történt, ellenfele többször az út szélén maradt), és azt is érzi, hogy mikor kell kockáztatni és olyankor Senna óta nem látott módon látványosan vezetett (lásd az alábbi videót, amikor igen valószerűtlen helyen megelőzte Schumacher-t)
Azt, hogy ismét egy nagy nemzedék idejét éljük, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Alonso, Raikkönen és Hamilton is már nyert világbajnokságot, és a VB-címért folyó harc 2005 óta mindig kiélezett (bár unalmas versenyek is vannak bőven). A tehetségek tolongása és a nagy tét érzékelhető. Aki a F1-be kerül, az már önmagában is elképesztő tehetség, és gyakran megszokta, hogy nyerő típus, de odakerülve szembesülnie kell azzal, hogy a középmezőnyben kullog, és 2-3 kg-ot veszít másfél óra alatt, hogy összekaparjon egy-egy pontot. Én egy 100 lóerős Astrával (az Astra kupákra felkészített autóval) voltam egy háromnapos tréningen a Hungaroringen és a tanpályán, de már ott is látszik, hogy minden tizedmásodpercért keményen meg kell küzdeni, és egyetlen csepp eső alapjaiban változtatja meg az ideális íveket (nem kellemes 140-nél megpördülni), mégis eszelős élmény. Pedig az Astra kupa és a Forma 1 nem ugyanabban az univerzumban van, elég annyit elmondani, hogy az utóbbi majdnem fele annyi idő alatt teszi meg a Hungaroring egy körét. Az is eszembe jut, hogy egyszer egy német autós újságíró, gokart tapasztalatokkal és millió kilométer feletti vezetési tapasztalattal több napon át tesztelhetett egy akkor még éles versenyben szereplő Jaguár csapathoz tartozó F1 autót. A társa ebben Pizzonia volt, ha nem ismerős, ne szégyelld magad, a F1-ben nem tudott érdemi eredményt elérni. Mégis, az újságíró elmondása alapján vért izzadva és tökéletesre csiszolva a körét 10 egész másodperccel maradt el Pizzoniától, aki akkor sem volt egy különösen ismert név. Aki a Forma 1-be kerül, az elképesztő tehetség, de az élen csak egy versenyző lehet, sőt csapaton belül is kialakul erősorrend két pilóta között. Aki 15 évnyi munka után 1-2 tizedmásodperc miatt a korábbi sikereket elfeledtetve ilyen megalázó helyzetbe kerül, annak rettentő nehéz lehet ezt feldolgozni, márpedig a F1 pilóták többsége általában ezzel szembesül.
Feljebb említettem Piquet-t, az ő fiával is ez a helyzet. Másfél év után kirúgták, mert nem ért el elég jó eredményeket. Briatore, a csapatfőnök szerint nem volt elég jó és a kifogásokat keresi, Piquet viszont éppen a főnökét hibáztatja. Piquet erről egy részletes nyilatkozatot adott ki, ami a kifogáskeresők bibliája is lehetne, de az alábbi szavai sokat elárulnak:
"Nyolcévesen kezdtem a versenyzést, és egymás után döntögettem a rekordokat. Minden gokart-bajnokságot megnyertem, amiben csak elindultam. Dél-amerikai F3-as bajnok voltam, 14 futamgyőzelemmel és 17 pole pozícióval. 2003-ban Angliában folytattam a saját csapatunkban, a brit F3-as bajnokságban versenyeztem. Itt is bajnok lettem, 12 futamgyőzelemmel és 13 pole pozícióval, és én lettem minden idők legfiatalabb bajnoka. 2005-ben és 2006-ban már a GP2-ben versenyeztem, 5 futamgyőzelmet és 6 pole pozíciót szereztem. A második évem igazán kiválóan sikerült, nagy csatát vívtam Lewis Hamiltonnal és csak a csapatom műszaki hibája miatt maradtam le a bajnoki címről, de én is a csapathoz tartozom, így együtt hibáztunk, akkor is, amikor a pályán fogyott ki az üzemanyagom."
Érthető Piquet csalódottsága, egy szerencsés második helytől eltekintve semmi említésre méltót nem tudott felmutatni, pláne úgy, hogy mindezt apja három VB címének árnyékában kellett elszenvednie. Mégsem gondolom, hogy a körülmények a hibásak, főleg nem Briatore, hiszen neki is érdeke, hogy az általa menedzselt és a csapatában szereplő versenyző a lehető legjobb eredményeket érje el. Piquet hatalmas tehetség (ezt a fenti sikerek bizonyítják), de a F1-ben mindenki az. Az a vékony különbség, pár tized vagy századmásodperc, ami közte és Hamilton között a GP2-ben, vagy közte és a csapattársa, Alonso között volt az F1-ben ég és föld, menny és pokol.
Ezek az emberek szinte folyamatos és hétköznapi ember számára felfoghatatlan nyomás alatt végzik a munkájukat az év nagy részében, minden apró mozdulatuknak nagy jelentősége van, az ő feladatuk, hogy több száz ember, gyakran 3-400 millió dollárnyi munkáját néhány óra alatt a mennybe emeljék, ha nem járnak sikerrel, akkor az egész hiábavaló volt. Eközben gyakran az életüket és a testi épségüket is kockára teszik, lásd legutóbb Massa-t. A világ egyik legnehezebb munkája, de ha ez még nem lenne elég, gyakran a sajtó és a rajongók is szétcincálják őket. Ilyen körülmények között nem csodálom, hogy előbb-utóbb majdnem mindegyiküknél elszakad a cérna. Ahelyett, hogy ezen csámcsognánk és ítéleteket hoznánk felettük, mindegyiküket tisztelnünk kellene, amiért ilyen már-már emberfeletti teljesítményre képesek.
Közben 2003-ban Fernando Alonso megnyerte a magyar nagydíjat, és végre az élen láttam egy olyan versenyzőt, akinek érdemes szurkolni, azóta is ezt teszem. Tetszik a vezetési stílusa, az hogy kimondja a véleményét, és az is, hogy szinte mindig érzi, hogy mikor kell taktikusan vezetni (2005-ben, amikor a Mercedes kezdte behozni, tudatosan csak a dobogóra törekedett és várta, hogy a másik fél kövesse el a hibát, és meg is történt, ellenfele többször az út szélén maradt), és azt is érzi, hogy mikor kell kockáztatni és olyankor Senna óta nem látott módon látványosan vezetett (lásd az alábbi videót, amikor igen valószerűtlen helyen megelőzte Schumacher-t)
Azt, hogy ismét egy nagy nemzedék idejét éljük, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Alonso, Raikkönen és Hamilton is már nyert világbajnokságot, és a VB-címért folyó harc 2005 óta mindig kiélezett (bár unalmas versenyek is vannak bőven). A tehetségek tolongása és a nagy tét érzékelhető. Aki a F1-be kerül, az már önmagában is elképesztő tehetség, és gyakran megszokta, hogy nyerő típus, de odakerülve szembesülnie kell azzal, hogy a középmezőnyben kullog, és 2-3 kg-ot veszít másfél óra alatt, hogy összekaparjon egy-egy pontot. Én egy 100 lóerős Astrával (az Astra kupákra felkészített autóval) voltam egy háromnapos tréningen a Hungaroringen és a tanpályán, de már ott is látszik, hogy minden tizedmásodpercért keményen meg kell küzdeni, és egyetlen csepp eső alapjaiban változtatja meg az ideális íveket (nem kellemes 140-nél megpördülni), mégis eszelős élmény. Pedig az Astra kupa és a Forma 1 nem ugyanabban az univerzumban van, elég annyit elmondani, hogy az utóbbi majdnem fele annyi idő alatt teszi meg a Hungaroring egy körét. Az is eszembe jut, hogy egyszer egy német autós újságíró, gokart tapasztalatokkal és millió kilométer feletti vezetési tapasztalattal több napon át tesztelhetett egy akkor még éles versenyben szereplő Jaguár csapathoz tartozó F1 autót. A társa ebben Pizzonia volt, ha nem ismerős, ne szégyelld magad, a F1-ben nem tudott érdemi eredményt elérni. Mégis, az újságíró elmondása alapján vért izzadva és tökéletesre csiszolva a körét 10 egész másodperccel maradt el Pizzoniától, aki akkor sem volt egy különösen ismert név. Aki a Forma 1-be kerül, az elképesztő tehetség, de az élen csak egy versenyző lehet, sőt csapaton belül is kialakul erősorrend két pilóta között. Aki 15 évnyi munka után 1-2 tizedmásodperc miatt a korábbi sikereket elfeledtetve ilyen megalázó helyzetbe kerül, annak rettentő nehéz lehet ezt feldolgozni, márpedig a F1 pilóták többsége általában ezzel szembesül.
Feljebb említettem Piquet-t, az ő fiával is ez a helyzet. Másfél év után kirúgták, mert nem ért el elég jó eredményeket. Briatore, a csapatfőnök szerint nem volt elég jó és a kifogásokat keresi, Piquet viszont éppen a főnökét hibáztatja. Piquet erről egy részletes nyilatkozatot adott ki, ami a kifogáskeresők bibliája is lehetne, de az alábbi szavai sokat elárulnak:
"Nyolcévesen kezdtem a versenyzést, és egymás után döntögettem a rekordokat. Minden gokart-bajnokságot megnyertem, amiben csak elindultam. Dél-amerikai F3-as bajnok voltam, 14 futamgyőzelemmel és 17 pole pozícióval. 2003-ban Angliában folytattam a saját csapatunkban, a brit F3-as bajnokságban versenyeztem. Itt is bajnok lettem, 12 futamgyőzelemmel és 13 pole pozícióval, és én lettem minden idők legfiatalabb bajnoka. 2005-ben és 2006-ban már a GP2-ben versenyeztem, 5 futamgyőzelmet és 6 pole pozíciót szereztem. A második évem igazán kiválóan sikerült, nagy csatát vívtam Lewis Hamiltonnal és csak a csapatom műszaki hibája miatt maradtam le a bajnoki címről, de én is a csapathoz tartozom, így együtt hibáztunk, akkor is, amikor a pályán fogyott ki az üzemanyagom."
Érthető Piquet csalódottsága, egy szerencsés második helytől eltekintve semmi említésre méltót nem tudott felmutatni, pláne úgy, hogy mindezt apja három VB címének árnyékában kellett elszenvednie. Mégsem gondolom, hogy a körülmények a hibásak, főleg nem Briatore, hiszen neki is érdeke, hogy az általa menedzselt és a csapatában szereplő versenyző a lehető legjobb eredményeket érje el. Piquet hatalmas tehetség (ezt a fenti sikerek bizonyítják), de a F1-ben mindenki az. Az a vékony különbség, pár tized vagy századmásodperc, ami közte és Hamilton között a GP2-ben, vagy közte és a csapattársa, Alonso között volt az F1-ben ég és föld, menny és pokol.
Ezek az emberek szinte folyamatos és hétköznapi ember számára felfoghatatlan nyomás alatt végzik a munkájukat az év nagy részében, minden apró mozdulatuknak nagy jelentősége van, az ő feladatuk, hogy több száz ember, gyakran 3-400 millió dollárnyi munkáját néhány óra alatt a mennybe emeljék, ha nem járnak sikerrel, akkor az egész hiábavaló volt. Eközben gyakran az életüket és a testi épségüket is kockára teszik, lásd legutóbb Massa-t. A világ egyik legnehezebb munkája, de ha ez még nem lenne elég, gyakran a sajtó és a rajongók is szétcincálják őket. Ilyen körülmények között nem csodálom, hogy előbb-utóbb majdnem mindegyiküknél elszakad a cérna. Ahelyett, hogy ezen csámcsognánk és ítéleteket hoznánk felettük, mindegyiküket tisztelnünk kellene, amiért ilyen már-már emberfeletti teljesítményre képesek.
No comments:
Post a Comment